logo

31.10.17

~ Az én harcosai ~ 5/2



john laurens x alexander hamilton~hamilton fanfiction~slash~hurt-comfort~teen, modern au~12~fanfiction~drama~dirty talk~5/2~5/1
~fülszöveg~
the world is ugly
Alexander Hamilton és John Laurens élete egy háborúhoz hasonlítható a leginkább. Legyenek azok az egymás közötti veszekedéseik, vagy a mindennapos drámák osztályukban, esetleg egy verekedés, vagy talán az érzéseik. Ők harcolnak. Az életük csak egy nagy csatatér ahol a „ki bírja tovább?” játékot játsszák. Így gondolkodtak ők mindig, így éltek túl.  
Az utolsó gimnazista évük, utolsó hónapjában már mindketten azt hitték, hogy nem történhetett semmi. A tanév a végéhez ért, az emberek a nyárral voltak elfoglalva, a háború katonái kezdtek fáradni. Pedig csak ekkor léptek az aknamezőre.
but you are beautiful to me”


Aaron érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Valahogy, sejtette, hogy Tom reggeli kis akciójának lesz következménye, de egy félájult Alexanderre biztosan nem számított.
Már attól a pillanattól kezdve, hogy a két fiú kiment a mosdóba apró mosoly bujkált szája sarkában. Hát még amikor visszajöttek és Alexander feje és John szeme is vörös volt, izgatottan várta az izgalmakat. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik padon Thomas mellett, akinek előre szólt is, hogy készüljön fel.
Ezután az események csak úgy pörögtek, egy ütés itt, egy pofon ott és hopp egy Hamilton a padlón. Mellette pedig a kétségbeesett Laurens.
A göndör fiú valamit súgott a másik fülébe, vállára vette táskájukat és az alig-alig lépkedő Alexandert kikísérte az osztályból. Tanár engedélye nélkül távoztak. Az osztály zsivaja elhalkult. Senki sem válaszolt Washington „Hol van az a kettő?” kérdésére.
Furcsa feszültséget hagytak maguk után, mi egész nap nem távozott a tanteremből.


- Köszönöm.
Alexander még mindig nem tért teljesen magához. Úgy feküdt ahogy fél órája John is lefektette őt. Azóta még a kisujját sem volt képes megmozdítani. Talán csak a fáradtság ütött be. Talán csak a sok szar ami összekeveredett a  fejében most jött ki.
Meg amúgy is, mindig szerette John szobáját.
Fehér falak, jegyzetekkel és képekkel díszítve. Egy íróasztal, akvárium a teknősnek, egy szekrény, egy hatalmas ágy és sok kis apróság amikre az emberek nem figyelnek. Az emberek sosem figyelnek.
Laurens lépett be a szobába és szörnyen festett. Kétségbeesetten és fáradtan, szemében mégis meleg fénysugár bujkált és dús ajkai apró mosolyra húzódtak. Pulcsiján friss kávéfolt olvadt bele a sötétzöldbe, sok mindennek lehetett nevezni ezt a napot, szerencsésnek biztos nem.
A göndör fiú letelepedett az ágy végébe, szemében megcsillant a fény amikor látta, hogy barátja őt nézte.
- Hogy vagy?
- Mint a mosott szar.
Mindketten nevettek, aztán az egész kínos csendbe fordult.
- Hülye voltál – kezdett bele ismét Laurens. A másik csak szemét forgatta. – Tudom, tudom ne kezdjem megint. Csak meg szerettem volna köszönni.
Most csak Alexander nevetett.
- Nagyon furcsa ez az egész – adott hangot gondolatának. – Az egész helyzet olyan lehetetlenül nevetséges és furcsa. Hogy jutottam el oda, hogy agresszívan, önkívületben támadjak valakire, mondd el nekem?
Laurens az ágy másik végén ülve,  látszólag gondolataiba mélyedve nézett a szemébe. A nap fürtjeibe túrta ujjait, szeplővel borított járomcsontját pedig éles arany késsel vágta meg. Szóra nyitotta száját de be is zárta, alig észrevevően megremegett, szempillái riadtan mozogtak fel-alá. Az egész fiúból végtelen szeretet áradt, szinte ragyogott.
- Oh – hökkent meg Alexander, beléfulladt a gondolatába amit nem tudott kimondani.
 Megpróbált felülni, de ereje elhagyta félúton és visszaesett a párnába. Csak most vette észre, hogy az egész ágy Laurens illatát árasztotta. Nem is tudta, hogy ismerte a fiú illatát.
- Ne mozogj, ha kell valami hozok –  Egyaránt parancsolás és kérés volt.
Lehunyta a szemét, tudta, hogy Laurens féltő tekintete még mindig őt mustrálta.
Zúgott a feje.
Mintha a falak egyre jobban összenyomták volna őt belülről, ki akart törni, de túl sok sort húzott már fel.
Hirtelen ráborultak az elmúlt nap eseményei, a levegő egyre jobban kiszorult a tüdejéből.
Maga előtt látta Eliza sötét arcát amikor közölte vele, hogy az egész nem működhet köztük, így nem. Alexandernek kellett volna megváltoznia hozzá, de ő képtelen volt rá. Szóval otthagyta a lányt a park padján egyedül. Azt hitte örökké fog tartani, évek óta váltottak csókokat és egy pillanat alatt tűnt el az a meleg érzés szíve környékéről.
Reggel pedig legjobb barátja összezúzott maradványait találta csak. Lehet, hogy csak a szakítás rátett egy lapáttal, de hirtelen egy katasztrófának érezte az egész életét. Minden amit a gimis évek alatt őrzött szívében, kezdett elveszni látszani.
Szörnyű káosz lett ott ahol eddig a viszonylag béke vonult, legalábbis hozzá viszonyítva csendes madárcsicsergéses békének lehetett azt nevezni.
Elaludt.
Laurens már vagy fél órája nézte ahogy barátja nagyokat szuszogva fúrta bele fejét a takaróba. Békésen aludt, arckifejezése mégis ugyanolyan zavaros maradt. Csokoládébarna haja kiszabadult a kontyból, kipirult arcán a fények gyermekként játszottak, szemöldökét aggódva húzta fel, szája is lekonyult, nagy szemei kerül már nem csak karikák hanem szigorú ráncok is letelepedtek.
Őrültséget tett érte és megfizette az árát. Magát okolta, simán csak ki kellett volna tartania, hogy ne mondja el Alexnek, nem tűnt olyan nehéz feladatnak. De amikor meglátta ahogy azok a kétségbeesett szemeket, kérdőn rátekintve, nos, megtört.
Mert csak egy gyenge kis homokos volt aki beleszeretett a legjobb barátjába.
Legszívesebben azonnal kidobta volna az ágyából, nem méregből, csak, hogy ne evődjön bele az ágyneműjébe az illata, és ne kelljen elalvás előtt még többet a fiún merengenie. Ezért ültek mindig a földön. A szőnyeget nem kezdte el szagolgatni.
Miért kellett Alexnek rontania a helyzeten? Nem követhették volna a „ha nem beszélünk róla, meg sem történt” elvet? Ő évek óta így gondolt rá.
Kiment ismét kávéért. Olyan hosszú időnek tűnt, és meg sem próbálta felgyorsítani. A mosogatóban heverő pólóra nézett, amiből megpróbálta kimosni Alexander orrából eltévedt vércseppeket. Természetesen fogalmas sem volt, hogy kell. Piros foltok maradtak az anyagon.
Visszasétált a szobájába, ez alkalommal nem öntötte magára a forró italt.
Alexander a mennyezetet bámulta, mosoly bujkált szája sarkában, a megtört arckifejezése mégsem változott. A jelenlétére pedig nem reagált. Laurens nyugodt mozdulatokkal lerakta kéváscsészéjét teknőse akváriuma mellé. Megkocogtatta azt üveget, jelezve, hogy bújjon ki a házikójából, az állatka pedig könnyen ignorálta őt. Megesküdött volna rá, hogy az a teknős utálja őt.
Ismét elhelyezkedett ágya végében.
- Hogy vagy?
Alexander nem akart semmit sem mondani.
Minden erejét beleadta abba, hogy felüljön.
John szemei elkerekedtek.
Bár ennek fő oka az volt, hogy Alexander megcsókolta őt.
És magával rántotta, amikor visszazuhant.
Ennyi történt csak, se több, se kevesebb, egy gyors csókkal borult fel az életük. És mégis nagyon hevesen vert a szíve, szívük. Arcuk lángolt. Belül pedig sikítottak. 
John próbált elhúzódni, de háta a hideg falhoz nyomódott.
A másik fiú ugyanolyan rémülten nézett rá, ahogy ő érezte magát.
- Mi a franc?  – kérdezte Alex, inkább magától.
- Uramisten – folytatta John.
- Vicces, hogy ilyen helyzetben istent említed.
John oldalba bökte őt, és olyan könnyedséggel ahogy a szél viszi a leveleket, elnevették magukat. Mást nem is tudtak csinálni, ott feküdtek egymás mellett teljesen önkívületben, fejükben káosz, szívükben szintúgy, így hát tehetetlenül nevettek.
Ki nem mondott szavak keringtek a mozdulatlan fiúk felett.
Az egész olyan új volt, egy teljesen másféle boldogság telepedett le bennük, amiket csak nagy sóhajtásokkal tudtak kifejezni, és az ujjaik játékával, ahogy  egyik pillanatban még összekapcsolódtak, másikban már egymástól távol pihentek.

Olyan békét kaparintottak meg, ha csak egy kis időre is, amiért már túl régóta harcoltak. Csak élvezni akarták minden lélegzetvételét, nem gondolkozni a jövőn, nem merengeni a múlton. A jelenben minden tiszta volt és csendes. Kijárt nekik a fegyverszünet. 



1 megjegyzés:

  1. hát ez iszonyúan cuki volt

    burrön pedig külön mosolyogtam, istenem ezt az emberi szemétlerakót :D

    nagyon örülök, hogy végül folytatod a történetet mert 1) hamilton, mindig befizetek egy jó kis hamilton sztorira 2) egyre jobban meg fogsz ügyesedni a fandomban én Érzem

    köszönöm hogy olvashattam 。◕ ‿ ◕。

    VálaszTörlés

~pöcegödröm bejárata~